2009. március 20.
VIII. évfolyam 3. szám
Könyvajánló
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
Háttérzene:
CORELLI
Concerto Grosso
Második tétel.
Saarland Radió Kamara zenekara,
Karl Ristenpart vezényel.
Határ Győzőnek
Itt minden egy hetes a forradalmak
és a szerelmek is eldobható
papírzsebkendő ez az ország
beléfújják szerencsésebb hatalmak
a finnyás Európa minden mocskát
s lucsok az is mi még eladható
egy hétre szól minden s garancia
sincs hernyótalp tiporja el
vagy hernyó rágja meg s belépetézik
és bábjából a pillangó kikel
s kitárva tarka szárnyát szállnia
ideje is jut legalább egy hétig
egy hét a hitre ám hivőt ki látott
áldjon vagy verjen itt a sors keze
mint valutázó szerbé vagy cigányé
valódiak közt pénzformára vágott
újságpapírral van az is tele
s csak azt nem vágja át ki jól figyel
országnak ország még hazának árnyék
itt rég nem halni itt túlélni kell
(1995)
 | ||||
Baka István
Üzenet Új-Huligániából
Baka István, az 1995-ben elhunyt költő, műfordító kapta az idei Mészöly Miklós-díjat.
| ||||
URAM, IDEGEN VAGYOK ITT,
kinek háromszor fáj a fájás,
kit ismerôs vér nem vakít,
se szolga-éh, se úri hányás.
Ki belül oly határtalan,
hogy széthull, s halállal határos,
ha nem kötôdik csonttalan
húsával véletlen-határhoz.
Uram, kit annyi veszteség
sem kényszerített más világba,
tudod: a szón dúlhat penész,
de por embert nem hagy magára.
Kit föld zabál, ki port zabált
építni csókká gyönge sejtet,
az van itthon. S ki vért rikolt,
mert álma nem, csak apja volt,
e törvény-tájon idegen lett.
| ||||
| ||||
Nagy Oszkár: Nagybányai részlet
Z. Kázmér (nős, 37éves) budapesti lakos egy április végi délutánon, a Körút és a Rákóczi út sarkán elvesztette a fejét.A dolog úgy történt, hogy Z. Kázmért már jó fél órája álldogált a csemege Áruház italkirakata előtt, sóváran bámulgatva a méregdrága külföldi italkülönlegességeket. Régi, megrögzött szokása volt, hogy időnként el-elgyönyörködött a látványos színekben tobzódó címkék halmazában, azon tűnődve, mikor juthat el rögös életútján, fogához verve garasait addig, hogy egyszer könnyeden megengedhessen magának egy palack White Labelt, egy üveg Courvoisier-t vagy egy Seguint.Éppen egy huszárdíszbe öltöztetett Trenk Vinjak árát próbálta kiböngészni a poros kirakatüvegen keresztül, amikor valami lekottázhatatlanul kedves ritmusú kopogás zavarta meg a figyelmét. Olyan volt ez a kopogás, mint a rügyek pattogása a tavaszi holdas éjszakákon; legalábbis ez a lírai remegés bizsergett végig Z. Kázmér agyában, természetesen a másodperc töredéke alatt, mert közben már meg is fordult, hogy szemügyre vegye a tüneményt.
| ||||
Köves József
Talált Tárgyak Hivatala
Fejembe tódul, dühöng a vérem,
az angyal eltűnt, nem száll le értem.
Fakó a hangom: „Hahó, ki hallja?
Lehullt a szívem piciny darabja!”
A keskeny úton vigyázva lépek,
suttogva, halkan szólok felétek.
Nem űznek engem lidérces álmok,
madár vagyok csak, az égbe vágyok.
Kegyes vagy, Isten, megadtad újra,
ne kelljen fáznom kövön lapulva,
helyette színes virágra szállok,
a napba nézek, a fényben állok.
Kevés időm van, de elmenőben
ledőlök még a virágmezőben.
Felettem apró rigók dalolnak,
semmit se bánok, enyém a holnap!
Te jössz felém, ha az ég is tombol,
hitet hasítasz nekem magadból.
| ||||
A TAVASZRÓL JUT ESZEMBE
...vad világváros vadvilága vagyok;
pompanélküli s tisztán egyszerű
akár a beton, amelyből sarjadok,
magányos élet; mégis egybefűz
magja s mivel tudom – tovább nem adom:
magamért élek s magamnak akarom
majd sírom, mellyel időm elvegyül
s egynyári testem; lelketlen, végső
érző ősz a párom s majd mindent betakar
a barnaszürke múlás és ravatal
lesz e föld s fáj önző, önemésztő
telem: élni – életvágyam felragad
csillagok fölé taszítva, vérző
lánggal, mely szűnni nem tud és nem akar...
Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod,
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy-
szerelmed véget akkor ér.
| ||||
| ||||
Nagy Oszkár
festőművész
Három özvegy áll a sarkon,
isten tudja, mit fecsegnek,
órák óta tart a pletyka,
megszólása embereknek.
Három özvegy. Víg beszédnek
nincs közöttük vége–hossza,
aki elment, siránkozás
többé vissza úgy se hozza!
Ha nagy–néha szóba kerül?
Szebb az emlék, mint az élet.
Maga festi mind a három,
magának a vágyott képet.
– Milyen is volt? Minden éjjel
ölelése hozott álmot –
így dicsekszik, kit az ura
nap, nap után ütött, vágott.
– Hű voltam, mint szent az égben –
szól a másik, az a beste –
kit a szomszéd ölelt, ha az
ura nem volt otthon este.
– Más asszonyra rá se nézett,
engem végig úgy imádott...
(Hej, pedig sok bokor alja
mesélhetne, hogy mit látott!)
Már csak ez maradt, csak ennyi:
ábrándok és festett képek.
A könnyek rég felszáradtak.
Három özvegy, három élet...
A három özvegy balladája
| ||||
A nap szeret és melenget
Nyíló virágon lobog
Arcomra is dob egy csóvát
A szerelem gyöngyét fonom
Homlokod köré
Csókok piros cseresznyéjét
Tálkán eléd teszem
Amit pirosra festett
A “búj-búj zöldág” és
A víg “eszterláncok”
Demeter Zsolt
Március
| ||||
Bódis Mihály csendesen feküdt az ágyon, és már a pokrócot sem rugdalta magáról. Szótlanul tűrte, hogy a menye, Csordás Bözsi megmosdassa, majd ráhúzza a fekete esküvői nadrágját. Előtte azért végigvágta a szövet üleprészét, hogy legalább a sliccet be tudja gombolni. – Mihály legfeljebb majd összemarkolja az utolsó ítélet napján, hogy szégyenszemre le ne essen a gatyája az Úr előtt. Mikor Bözsi felöltöztette az apósát, a maradék haját még legényesre fésülte, de aztán türelmetlenül lecsapta a fésűt: - elege lett! Már idegeire ment a naposcsibe csipogása; - lehajolt, és kivette a csajkából a síró csirkét, mert az a bolond beleesett, és nem tudott magától kimászni. ... és meglett az Isten akarata.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
(Születésnapomra)
Hallom, ahogy halad
az idő. Felsebzi a lábam
az elfáradt cipő.
Futok. Hervadt hajam
fodrozza a szél. Röpül, s megelőz
egy száraz falevél.
Rohanok. Csüng rajtam
a bánat. A vadóc vadhajtások
szaggatják ruhámat.
Ezüst harmat hullik,
alkonyul. A futómadár szeme
homályba borul.
Állok. Csak az idő
siet. A távolban a végtelen
és egy csillagsziget.
| ||||
Péter Erika
Futómadár
Bodrokban száll a kék füst,
hallgatag úsznak a felhők,
micsoda gyöngy-madárhad
viszi az éjt suhogva!
Mama az ablaknál foltoz,
papa már alszik a széken,
zizegve hull az újság
megfakult kezéből.
Eliszkolt innen az ínség,
a múlt köhög a széken,
álmában unokák ülnek,
ölében játszadoznak.
Gyomlálja haját a fésű,
mama kinéz az égre,
tündöklő tollú sereg
viszi az éjt suhogva.
| ||||
Juhász Ferenc
Két öreg
| ||||
Akváriumban ül a béka
egy halom hervadó mohán.
Csak ül és néz meredt szemével
csak ül és néz nagy ostobán.
Aki csak látja, mind csúfolja:
de rút, de lomha és pocsék,
mit keres az akváriumban,
nincs rajta szépség, semmi ék.
– De lehet benne vágy, mely égő
egy sással nőtt zsombék után
és lehet benne szív, mely érez,
s míg ránk mered ilyen bután -
társai jutnak tán eszébe,
bohókás, apró kis halak,
langyos esőben ázó rétek
megáradó, szelíd tavak.
– Csak ül és néz meredt szemével
a halom hervadó mohán,
ha soká nézed - úgy találod
hogy nem is néz oly ostobán.
| ||||||
csodálatos
magyar
szavak
a
nyájam
s
én
hű
pásztoruk
papjuk
és
varázslójuk
vagyok
s
| ||||
Szavak varázslója
miután
versekké
tereltem
őket
úgy
engedem
ki
kezeim
közül
mint
költeményeket
fehér
galambok
szárnyaló
rajait
Miska bá’ jól érezte magát ott fenn az égi tenger kellős közepén. Legnagyobb gondja az lehetett, hogy mikor, melyik felhő fodrán nyújtóztassa tagjait, s ezért is esett rosszul neki, amikor megütötte fülét a Földre szólító harsona, amelyet csak azok hallanak meg, akikről azt gondolja az Úr, hogy menniük kell az emberek közé, feladatot biz rájuk, hogy aztán azzal ismét és ismét elszámoltasson minden lelket.Amikor az a bizonyos harsona megszólalt, nem akart hinni fülének, s félálmában azt gondolhatta, hogy ismét Énekeséknek gyakorolnak Tamási elméjében, ezért hát fordult még egyet a bodros felhőn. A hang pedig egyre erősödött. Na, ilyent Tamási Áron bá’ sem tud – vélte –, felcihálta magát utazó tutajáról, s megindult, hogy vételezze a földre menők juttatását. Harsonára várva…
| ||||
Nagy Oszkár: Kártyázók
| ||||
(Stéphane Mallarménak, az Azúr költőjének)
Többszörös túlerő, az ablakon
friss levegő tódul be, és lenyomja,
felszívja, elgyalulja a betegszoba
pállott leheletét; no, győzelem.
Mégis fanyar, mégis — végső soron —
elegem van belőle, elegem, hogy
„a győztes Azúr szólal a harangban”:
csak ennyit nyújthat földem, légköröm.
Evoé, ezerszeres túlerő.
Bárdos László
Túlerő
| ||||
Nem én uralkodok
Uralkodó vagyok
úgy érzem néha-nap.
Jegyzem - magam felett -
uralkodásomat.
Lelkem törékeny agyagcserép,
százszor kiégettem,
mégis újra kiég,
s ehhez a csalódás
szikrája is elég.
Fájdalmak izzasztó kamrája
lesz majd erőssége, megtisztulása.
Máz nélkül, gyöngyöző homlokom
göbös pórázát kezedbe adom.
Új esztendő lantján
Új dalt faragok,
Vezetsz, s így már
Nem én uralkodok!
| ||||
A szél
A csalárd szél
mindig új útra kél.
Néha értem, néha nem,
hogy mit beszél.
Mondja, mondogatja
„ szelíden-szőkén”, lanyha csókkal –,
majd talányosan fütyülve megy,
mint egy kamaszlegény.
Azután emberesre vált,
és énekel tenort
– mint hősit is –,
gordonkázik baritonja –
végül
bőgő-basszusba mélyül. –
Rohan, lassúbbodik:
hegyen és völgyön át –
tör, tornyol, égbe fúr,
s zuhan alá, akár a sólyom,
ragadni prédát –
(neki bármi könnyű)
vadgerletoll-pihét,
vagy néhány zörrenő avart,
amit egy másik szél
tavalyról fölkavart.
És ha duhaj kedve tartja,
a százados fát kicsavarja
(csúfot űzve a szent-föld-rejtekében
kapaszkodó, és ezerszájú gyökérből),
ami nem is erőpróba néki,
mert egy másik pillanat,
és a hatalmas Óceánba csap
teremtve rajta számtalan vízhegyet,
csúcsukkal a sötéten haragvó
fellegek felett.
De bősz, bosszuló kedve
alant városnyi hajókat öl,
akárha Noé korában a vízözön
tette a bűnös világgal.
Nem tudni, miért teszi:
teremt és rombol –
talán így hibátlan,
mert mintha szentséges ereje
lenne lélek, a szavak,
szavaink lelke: mindenség-igéje.
–––––
Mindezt a legkisebb búzamag is tudja,
és várja a MALOMBAN, hogy a SZÉL-csoda
az ÉLETNEK megőrje.
2009. január 2.
Az öreg zsebes egy padon ült a parkban és elmélkedett. Semmi szokatlan nem volt ebben. Ősz volt, lombhullató, gesztenyepotyogtató ősz. A nap sugarai már inkább csak világítottak, mint melegítettek. Ritkán fordult elő, hogy levettették vele a sokzsebes kabátot. A munkakabátot – szokta becézgetni magában. Mert nem akármilyen kabát volt az; maga alakítgatta , varrogatta a bélését. Olyan rejtekhelyek voltak benne, hogy ha abba valamit eldugott, nyomozó legyen a talpán, aki megtalálja... Most mégis... A fene egye meg, nem tudja kiverni a fejéből ezt a reggeli esetet. Nem nagy dolog, hisz’ alig volt néhány forint abban az erszényben, hanem a szakmai büszkeség! Az a szőke suhanc lehetett, aki a villamoson állandóan mocorgott, lökdösődött a háta mögött. A pancser. Látszott rajta, hogy kezdő... Egy szakmabeli ezt az első mozdulatnál kiszúrja. Mégis csak ő lehetett... De hogy a fenébe csinálta? Nem a külső zsebéből emelte ki, hanem a szíve fölül. Éreznie kellett volna ahogy odanyúl, de semmi. Csak itt vette észre... 
| ||||
Az öreg zsebes
| ||||
Tél lett újra, valóban,
egy röpke ideig.
A megfagyott perc
azonnal el is olvad,
remény hallgat, kisegít.
A búcsúzó tél siratja
utolsó pillantását,
de nem oly gyönyörű.
Hideg könnyei hullanak
a szeretet öreg arcára,
szépsége egy pillanat
alatt sárrá mocskosúl,
melyet tapodunk ádázul
észre sem véve, hogy
azzá leszünk mind
a teremtő cipőtalpán.
Mi volt-e kis hópihe?
Megfagyott szeretet?
Az idő meg közben
rajtunk nevet.
Szeged; 2009. február
| ||||
Tavaszváró elé
| ||||
FRESKÓTÖREDÉK
A vakolat alól
csak a képet lehet előkaparni.
A világkép ott marad.
Turistaként bolyongunk
látnivalók és
csecsebecsék
jelen idejében.
| ||||
Nagy Oszkár: Felsőbányai utca
| ||||
Paripám, paripám, táltos paripám,
lombokat csókoló gyönyörű paripám!
Hajam szála fodrozódik,
köldököm íve világít,
combom szorítása csillagok botlása,
szerelmem tűzcsóva, háborúk romlása.
Paripám, paripám, táltos paripám,
hegyeket csókoló gyönyörű paripám!
Körmöm félholdjának fehér fénye,
szemem sugarának éjszín sötétsége,
fogam csattogása asszonyi kegyelem,
téged szolgál híven, szigorú szerelem.
Paripám, paripám, táltos paripám,
fellegét csókoló gyönyörű paripám!
| ||||
Szakadó márciusi hóban mit keresek ilyen lázasan?
Semmit kergetek, vagy csak elementált építek magamnak?
Ki és mi vonz? Mi hajt? Magamnak keresem a bajt?
Ragyogó fény, vagy pokol mi lázasan sodor?
| ||||
A Telivért, melyet még nem tört be senki sem,
Vad szelek űzik, míg izzása egyre nő,
S vágtatva, sebesen égne el a semmiben
S ezer foszlánnyá bomlana az őserő,
Ámde akad oly merész, ki azt egybefogja
S lebírja buja természetét, bárha vad:
A roppant energiát egy pontba sokszorozva
Bűverőt kelt a két egybeforrt akarat.
S megszokva már a zablát, hámot és a nyerget,
A szilajság megszelídül új társa mellett –
Fegyelemben ölt nemes valót a vadság!
Így lesz a Szépség hű lova az Igazság;
S amint e kettő átsuhan lelkeden s vágtat,
ősi titkait tárja fel a Tisztaságnak.
| ||||
A Magyarits-villa sötét, első emeleti szobából ernyőzött fény szűrődik a sötétedő estébe. Miklóska doktor komor arccal vizsgálja betegét. Frigyes, ez a negyvenes, kerekarcú, szemüveges férfi borostásan, mélyen árkolt szemmel, halovány arccal, meggyötörten fekszik ágyában, szó nélkül, lehunyt szemmel tűri a vizsgálatot. A Mama kezét tördelve áll a szoba mélyén. Most erősen látszik fekete bajuszkája az ajka fölött. Ezzel a bajusszal évtizedek óta küzdött, de a szőr minduntalan kifog rajta, újra és újra visszanő, megállíthatatlanul… Lujcsi, elmaradhatatlan apró kontyával, nyaknál záruló ruhájában, szorosan összepréselt szájjal áll a Mama mögött, és mint évtizedek óta mindig, tökéletesen együtt érez vele. Jelenléte jeleként, együttérzése kifejezéseképp, gyengéden megérinti hátulról a vállát.Részlet egy készülő regényből.
| ||||||
Könyörögtem, hogy adja vissza
sárgaszőrű kicsiny kutyám.
Így loholtam sírva-ríva
a sintér kocsija után.
Ne bántsa! Adja vissza, bácsi!
zokogtam, kértem, a gyerek…
A kövön megdöccent a kordé,
s nyikorogtak a kerekek.
Vitte kutyám, a hűt, a kedvest,
egy láda börtönfenekén.
Ringott a ló hátán az ostor,
s követtem rab pajtásom, én.
– Megöli! Meg! – tépett szívembe.
– Meg ám! – csúfolt ki a kerék.
Már láttam is a sújtó bunkót,
huroktól megvérzett fejét.
Vitte a láda boldog kedvem,
a kószálások víg sorát,
vitte a mellemhez símuló
lágymeleg, buksi homlokát.
Cserébe érte rézgolyómat
kináltam s hozzá szép botom…
Sötéten ült bakján az ember,
s az út nem sikolt: irgalom!
Kiáltanék!… A kocsi messze!…
Elnyelte por, zörgés, zsivaj.
Csak magának sír, aki gyenge,
csak törött, csorba kard a jaj.
De alkonyatra hazatért ő,
mint csatából a katona.
Mily iszonyat villant szemében,
testén vad küzdelmek nyoma.
Vesztőhelyen, a gyilkos kézzel
vívott tusát és megszökött?
Élni akart, hogy engem lásson,
s kergetőzzünk a fák között?
Nem bújt hozzám, bár megöleltem.
Becéztem, hívtam, elfutott.
Talán a csalódás fájt néki,
hogy én is erőtlen vagyok.
Éjt-naphosszat fel-felvonított.
Még nem értettem, hogy miért
nem feledheti, aki rab volt,
az acélhurkot és a vért.
Ütöttem is, játszani jöjjön,
de soha többé nem tudott,
s egy reggel hiába kerestem,
az éjben merre bujdosott.
A mezőt jártam, hogy megleljem,
kerestem, míg csak este lett…
És akkor, mintha láttam volna,
ott fut, ahol a fellegek…
Aranyszőre fényben világol,
vágtat a csillagokon át! –
s onnan a távol végtelenből
szellő sodorja panaszát.
(1955)
Ti költők mondani – s nagyot – akartok;
Én óceánban gyöngyöket keresni.
Szavakból fényt kirakni, istenarcot;
S csak énekelni, illatot lehelni.
Hová anyám szült, ám sosem jutottam.
Rajtam a billog, lantnok nem lehettem;
Hajléktalant gúnyoltak lenn a porban –
És én magosban otthont építettem.
Picinyke kertet, hol titokvirágból
Kinyíltak mégis késő őszi versek –
Smaragd tuják, leanderből szonettek.
S levél, ha szárad, gyöngyként hull az ágról.
A zizzenésben fény remeg s az ének; –
Szellőharangban istenrezdülések.
November
Szép lesz, már látom, ez a mai nap.
Az utca is hangos, boldog, vidám,
a tél is jókedvű, mert süt a nap,
s minden szépen, derülten néz ma rám.
A zöld fenyőkön hó mosolyog fehéren,
és oszlopos ház túl a zöld fenyőkön,
gyereksereg a napsütötte téren…
Megállók itt és vígan nézelődöm.
De int a ház, és bent a házban könyvek.
A betűk csarnokába járulok.
A halkszavú őr elém tesz egy könyvet,
és én mohón csak beleájulok.
Az órák szállnak, s én olvasok egyre,
elbódítnak a drága szók, a versek.
Ködfüggöny hull száguldozó szememre…
A szomszédaim már mind hazamentek.
Én is megyek már. De oly szép az utca!
Véletlenül boldog vagyok nagyon.
A téli nap aranyjával befutja arcom,
hajam. Szemembe tűz. Hagyom.
A napsugárnak táguljon szemem ki,
csiklandozzon csak a vidám hideg,
ne fájjon énnekem ma semmi, senki,
és én se fájjak senkinek!
De jött az est. Az esti koncert…
Lábujj hegy én bementem egy sarokba
hová be nem lát se szem, se csillár.
Sötétbe ültem és szívem vadon vert,
mert tudtam, jön felém a drága kín.
És elindul az est zenéje. Ím,
jön énfelém és rámzúdúl a hangsereg.
A hangszerek:
félelmetes, sikoltozó csodák.
Borzasztanak. Mozdulni sem merek.
Sivító kín fut tagjaimon át,
mert ezüst hangjai a fuvoláknak
Ezüstszuronyok. Véresre szurkálnak.
A bánatok dobolnak szívemen,
és hegedűhúr minden idegem.
E fájó, síró hangszeren
vad nótába kap hirtelen
a vak zenész: a szerelem.
(1910)
Tükör és halál előtt
Feketegyűrűs ez a két szem.
— Sokat szenvedtem, az a vétkem.
Örökre síró már ez a száj.
— Mit ér az élet, ha leélni fáj.
Vékonyak, gyöngék ezek a karok.
— Nem bírok élni, s nem is akarok.
Fáradt a vállam és erőtelen.
— Megyek és nem jön senki sem velem.
(1912)
Nagy, lomha házak, titkos kiskapuk,
gyér lámpafényben csillogó sötét sár.
— Este van, sötét már.
Részeg szavak sikolnak surranósan.
Csoportban jő sok marcona munkás,
borús orcáikon bérmunka korma,
— mintha főne, forrna
valami vész a homlokuk mögött.
Amottan mozgófénykép fénye csábít
s rablómesékkel rémítő plakát,
-— a pénztár ablakát
fakó, facér cselédek ostromolják.
Hogy akkor este ott jártam veled
a sáros, bűnös uccán, őszi szélben
— szemedbe néztem
és tudván láttam: álruhás király vagy.
1913
| ||||
| ||||
Aszalós Sándor
Magyarország és a romák
Ma Magyarországon az egyik legnagyobb probléma a cigányság és a társadalom többi része között feszülő ellentét. A legnagyobb létszámú magyarországi kisebbség a cigányok, akik nemcsak a létszámuk, hanem társadalmi helyzetük miatt is különleges figyelmet érdemelnek. A magyarországi cigányság - amely korábban is tagolt volt - csak statisztikailag tekinthető egységesnek és három jól megkülönböztethető csoportra oszlik. A romungrók a romák 77 százalékát teszik ki, az ország északkeleti részein élnek. A roma nyelven és magyarul beszélő oláh cigányok aránya 11 százalék körüli. A román nyelven beszélő beás cigányok legnagyobb része a dél-dunántúli falvakban él.
Manapság „cigánykérdésről“ beszélünk, pedig ez nem cigánykérdés, hanem a magyarországi társadalom egyik legfontosabb és legégetőbb problémája, vagyis a cigányok helyzete a magyar társadalom kérdése! A gondolkodásunkban azt kell tudatosítani, hogy a cigányság nem a társadalom koloncát jelentik, hanem része a magyar társadalomnak. A cigányság helyzetét nemzeti, társadalmi ügyként kell kezelni, és nem szabad ennek kezelését továbbra is elodázni, de a romák helyzetét csak szociális helyzetként tekinteni nem lehet, mert többről van szó, mint puszta szociális problémáról.
A magyarországi 500-600 ezer roma túlnyomó része teljesen nyomorban és teljes kilátásatalanságban él , akiknek szociális helyzete, kitaszítottsága, versenyképtelensége az elkövetkezendő évek egyik legnagyobb kihívása lesz a magyar társadalom és politikai elit számára. A legnagyobb hazai kisebbségnek, a roma közösségeknek a helyzete sok tekintetben más, mint a többi hazai kisebbségé. Gondjaik elsősorban nem nyelvi, kulturális jellegűek, esetükben hatványozottan merülnek fel a szociális, foglalkoztatási, szakképzési és oktatási problémák. Ezek, összetett jellegükből adódóan a kisebbségi jog keretei között nem oldhatók meg, más típusú állami, társadalmi intézkedést is igényelnek. A rendszerváltást követő években a cigányság helyzete romlott a legnagyobb mértékben. A cigányság számára a rendszerváltás legkétségbeejtőbb, ugyanakkor legmozgósítóbb fejleménye az, hogy a rendszerváltás utáni hatalom, kormányok egyetlen lépést sem tettek annak érdekében, hogy a cigányság társadalmi helyzete, körülménye ne legyen tragikusabb mint a rendszerváltás előtt volt. Számtalan tanulmány, szakdolgozat készült a romák helyzetének elemzésére, életkörülményeik jobbítására, de csak ennyi történt. Tényleges cselekvés szinte soha sem következett a tanulmányok, konferenciák, tanácskozások után. Több kormányprogram készült a rendszerváltás óta, de eredmény nélkül. Tragédiáknak kell történni, hogy a romák helyzetével, jövöjével, életkörülményeivel ténylegesen törödjön a társadalom. Az elmúlt hónapok véres eseményei után a társadalmi, állami gondolkodás úgy látszik mégsem mozdult el a meglévő állapotok feloldása felé. Még kolyan vehető igérgetés sem hangzott el a politika részéről. Ezzel szemben a különféle internetes fórumokon a cigányellenes megnyilvánulások uralják a romákkal kapcsolatos témák véleményezéseit, mely elég jól mutatja a társadalmi előitéleteket, a rasszista felfogást. Ennek a rasszista érzületnek a következménye is a neonyilas Magyar Gárda létrejötte. A Gallup évekkel ezelötti jelentése szerint, a romákkal kapcsolatos negatív közvélekedés terjedése és egyre nyíltabbá válása olyan aggasztó jelenség, amellyel minden felelősen gondolkodó magyarnak és romának, politikusnak és állampolgárnak egyaránt foglalkoznia kell.
Nehéz beletörődni abba, hogy a huszonegyedik században, minden második magyar felnőtt nyíltan vállalja azt, hogy "idegenkedik a cigányoktól". Ma Magyarországon nem "szégyen" rasszizmusba hajló véleményeket nyíltan vállalni és hangoztatni.
A romák szegénységének egyik legfontosabb oka a munkanélküliség. A Magyar Agora tájékoztató kiadványa szerint a felnőtt romák mindössze negyede aktív dolgozó, öt százalékuk tanul, és hetven százalékuk munkanélküli vagy valamilyen egyéb okból inaktív. A hátrányos helyzetet újratermeli, hogy a roma gyerekeket sokszor elkülönítve, rosszabb körülmények között oktatják, és sokan közülük már az általános iskolákban lemorzsolódnak. A romákat körülvevő előítéletek, elszigeteltség és diszkrimináció a roma közösségeket jobban terhelik, mint a nem roma mélyszegénységben élőket. A romák sokszorosan túlreprezentáltak a szegények körében. Sokkal nagyobb súllyal nehezedik rájuk a munkanélküliség, a szegénység, az érdekérvényesítési erő, a képzettség hiánya, a nyomorúságos lakáshelyzet, egészségügyi helyzet és a létbizonytalanság.
A munkanélküliségben több veszély van: a tétlenség, a szegénység és a reménytelenség, melyek a különféle deviáns viselkedéseknek is gyökere.
A munkanélküliségből adódik a szegénység, mely nemcsak a romákat sújtja, hanem a magyar társadalom egy jelentős részét, melybe a romák is beletartoznak. A szegénység nemcsak az alacsony jövedelmet jelenti, mely következtében gyakran a család vagy az egyén számára az alapvető szükségletek kielégítése sem lehetséges. A tartós munkanélküliség a mélyszegénységet idézi elő, mely során az alacsony életszinvonal következtében emberek, családok embercsoportok kerülnek a társadalom perifériájára. Ez az állapot megfosztja a szegénységben élőket a teljes társadalmi részvétel lehetőségétől. A szegénység nem csupán jövedelemhiányt jelent, hanem jogfosztottságot, kitaszítottságot és kirekesztést, valamint az emberi méltóság lassú elvesztését is. A tartósan szegénységben élők egészségi állapota is veszélyeztetett, a szegény családok gyermekeinek jelentősen korlátozva vannak a fejlődési feltételei, és az iskolai sikertelenség egyik előidézője is.
A szegénység első áldozata a kultúra!
Az egyik leggyakoribb előítélet a szegény emberekkel és a romákkal kapcsolatban, hogy azért kerülnek ilyen helyzetbe, mert ők maguk így akarják, vagy mert nem dolgoznak - vagyis mert lusták és felelőtlenek. Ez a módja annak, hogy egyedül a szegényeket és a romákat tegyük felelőssé helyzetükért. Ez azt sugallja, hogy a társadalomnak nem kell értük felelősséget vállalnia, és nem is tud velük semmit kezdeni. Ez a megközelítés szemben áll egy emberi jogokra építő kultúrával, mert megtagadja a kirekesztett helyzetbe került emberektől a lehetőséget, hogy méltóságban éljenek és gyakorolják jogaikat. Ráadásul egybemossa a szegénység következményeit a valódi, összetett okokkal.
A szegény ill. a mélyszegénységben élők szokásai, életmódjuk az anyagi nélkülözés következtében generációról generációra öröklödik. A szegénység társadalmi korlátokat állit fel az embercsoportok között és ezek a korlátok szinte átléphetetlenek.
A szegénység akadálya lehet a megfelelő iskolai végzettségnek, és az alacsony iskolai végzettség konzerválja a szegénységet. Az alacsony iskolázottság következménye a munkanélküliség, mely a szegénység egyik alapvető oka. Jól látható az összefüggés: a foglalkoztatottság szintje az iskolai végzettséggel van szoros kapcsolatban, és a cigányság nagy hányadának alacsony iskolázottsága akadálya a munkába állásnak. A kör bezárult. Ebből a körből a szegények és köztük a romák, a saját erejükből a társadalom hathatós segítsége nélkül képtelennek kilépni. A szegénységben élők gyerekei is szegénységben élnek, teljesen kirekesztve a jövőből is. A gyermekszegénység egyik legsúlyosabb következménye az, hogy – megfelelő iskolázottság híján – a gyerekeket olyan viselkedésbeli, szociális és egészségügyi hátrányok is sújtják, amelyek miatt felnőttként is elkerülhetetlenül szegények lesznek. A szegény gyerek ugyanis legtöbbször nem jár iskolába, így nincs módja elsajátítani sem a legfontosabb ismereteket, sem pedig a társadalmi beilleszkedéshez szükséges alapvető viselkedési mintákat.
Jonathan Bradshaw megállapítása szerint „A gyermekek jóléte nemcsak egy társadalom erkölcsi értékeinek indikátora; a gyermek emberi tőke is, a társadalom jövőjének legfontosabb forrása.” A gyermek optimális fizikai, kognitív és emocionális fejlődése nagymértékben azon múlik, mennyire biztosítottak számára az életkorának megfelelő szükségletek (egészséges táplálkozás, ingerekben gazdag környezet stb.). Minden olyan támogatás, szolgáltatás, amely elő segíti, hogy a gyermekek a lehető legjobb feltételek között nevelkedjenek, a gyermek érdekeit, a társadalmi kohéziót és a gazdasági fejlődést egyaránt szolgáló befektetés.
A szegénység elleni küzdelem mélyen politikai kérdés ha azt akarjuk, hogy szegénység ne váljon végleges társadalmi kirekesztésé. A többségi nemzetnek pedig hatalmas tolerenciára, türelemre, értelemre van szüksége. A magyar társadalomban igen erősen jelen vannak különféle előitéletek, többek között a romákkal szemben is. Ezért a nem romákkal kell kezdeni a "romakérdés" megoldását.
A mai magyar társadalom felfogása szerint a cigányok nem számítanak tág értelmezési körben magyarnak, annak ellenére, hogy a cigányok túlnyomó része – ca 65-70% - magyar anyanyelvű és kettős identitású. A magyar társadalom alapvetően beteg felfogást mutat a romákkal kapcsolatban és nagy része előítéletesen viszonyul a cigánysághoz melyben az a tragédia, hogy a cigányellenességre a szélsőjobb nyíltan rájátszik. A többségi társadalom előítéletes szemléletének gyökeres megváltoztatására van szükség ahhoz, hogy érdemi változások történhessenek.
Cigányság problémáit nem lehet úgy megoldani, hogy mindkét oldalon meglévő előitéleteket, szinte már dogmákat nem szüntetjük meg, hiszen ezek megléte jelentősen akadályozzák a kirekesztettségből való kilépést és a cigányok integrálódását.
Ùgy vélem tudatosítani kell azt, hogy a romák nem kisebbség, hanem egy nép, melynek megvan a saját szokása, kulturája. A romák esélyegyenlőségének megteremtése hazánkban csak velük közösen munkálható ki, nincs mód a többség akaratának érvényesítésére, különben megszűnik egy nép. Az un. többségi társadalomban tudatosítani kell, hogy a nemzet elidegeníthetetlen részét képezik a romák. Ha javítani akarunk a cigányság helyzetén, akkor a romák jelentős részét körülvevő szociokulturális környezet megváltoztatásán is kell dolgozni.
Romák nélkül nincs megoldás.
Kis János határozottan fejtette ki azt, hogy „az államnak kell programot - és a program megvalósításához eszközöket - kínálnia, mely a közös csapdából kivezet. Az államnak kell gondoskodnia a helyi konfliktusok kezeléséről. Az állam szerveinek, s az államot kormányzati és ellenzéki pozícióból ellenőrző pártoknak kell egyértelművé tenniük, hogy a "cigánykérdést" nem szabad és nem lehet a roma kisebbség rovására megoldani.“ Ehhez viszont az értelmes társadalmi diskurzus kialakítása elengedhetetlen.
Alapvető az, hogy a parlamentben roma képviselők lehessenek, akik valóban a romák érdekeit képviselik. Az Európa Tanács fajgyűlölet- és intolerancia-ellenes bizottságának (ECRI) Magyarországról szóló jelentése is kitért erre, mert felszólítják a képviselőket, hogy alkotmányos kötelességüknek megfelelve hozzanak végre törvényt a kisebbségek parlamenti képviseletéről. Elvben erről már évekkel ezelőtt dönteni kellett volna, így a parlament alkotmányos mulasztást követett el.
A jelenlegi választási rendszer erre nem alkalmas, hogy a romák közvetlen választással kerülhesennek be a törvényhozásba. A romák képviseletéhez alapvetően az szükséges, hogy a romák választhassanak maguknak parlamenti – más pártokhoz nem tartozó - képviselőket. Ehhez az első lépés az Országos Cigány Önkormányzat megszűntetése, mert jól látható az, hogy működése teljesen formális és sikertelen. Rendkivül lényeges az, hogy a cigány önkormányzatokat új formában mint önszerveződés kell megszervezni úgy, hogy az önkormányzati képviselőiket a romák választhassák meg. A Roma Parlament elnöke, Zsigó Jenő lassan fél évtízede konkrét javaslatot dolgozott ki, melyre érdemi válasz a politika részéről nem érkezett. A javaslat egyik lényege: „A kisebbségi önkormányzatok ne a települési önkormányzatoktól kapják a működési költségeikhez szükséges forrásokat. Normatív támogatásra van szükség, ami legyen arányos a település cigány lakosságának számarányával. A cigányok parlamenti képviselete legyen megoldott. A magukat cigánynak vallók (cigány szervezetek igazolásával) lehessenek választók. Az ország legyen egy választókerület a roma képviselők megválasztásakor. Jelölhessenek képviselőt a cigány önkormányzatok, és a többszáz cigány civil szervezetek is“. A cigányság saját ügyeinek tervezésébe, végrehajtásába és ellenőrzésébe nincsen megfelelően bevonva, sőt a megindult önszerveződéseiket is igyekeztek szétverni, ami sikerrel is járt. A romák politikai szétforgácsoltsága már tragikus és az egyik legfontosabb kérdéssé vált a romák szempontjából. Amig a széthúzás létezik a romák között nem várható el még az elindulás sem a a körből kivezető úton. Ezeket a megállapításokat érdemes megfontolni, mert úgy tűnik, ezek elfogadásával lehetne megtenni az első lépéseket a cigányság siralmas helyzetének valós megváltoztatása felé.
A Roma Parlament javaslata szerint meg kell szüntetni a roma önkormányzatok finanszírozási alárendeltségét a települési önkormányzatoknak, mert erős a gyanú, hogy a romáknak szánt pénz jelentősen megcsappan az önkormányzatoknál vagy elsíkkad a feléjük vezető úton. Popper Péter egyik írásában joggal teszi fel a kérdést: „Mennyi állami anyagi támogatás jut el a valóban rászoruló romákhoz? És mit tesz a dúsgazdag cigányok létező rétege?“ Majd így folytatja: „...illúziónak tartom, hogy a roma egységet nem romák hozzák majd létre. Csak a romák, pontosabban egy jelentős roma értelmiség tudná környezetében megerősíteni az emberek tartását, büszkeségét, hogy ne lehessen pillanatnyi érdekeik olcsó kiszolgálásával megvesztegetni vagy megvásárolni őket.“
Minőségi oktatást!
Ferge Zsuzsa kutatásai a 80-as években már bizonyították, hogy oktatási rendszerünk a társadalmi különbségeket nem csökkenti, hanem konzerválja, sőt még növeli is.
A roma gyerekek oktatása, tanítása és képzése csak integrált keretek között folyhat, híszen csak így érhető el az, hogy a hátrányos helyzetű roma gyerekek elkülönítését megszüntesse. Az integrációnak az együtt oktatás a lényege. Sajnos nem egy intézményben csak azért folyik integrált oktatás, mert ezzel az iskola jelentős plusz bevételekhez juthat. Kende Ágnes tanulmányában megemliti, hogy az integrációs támogatás fő problémája, hogy alapvetően forráshiányos iskolák a működési zavaraik enyhítésére és nem szakmai meggyőződésből igénylik a pluszpénzt. A továbbiakban kitér a pedagógusok képzésére is: „Ha megnézzük, hogy ma a világban mitől működnek jól a különböző oktatási rendszerek, alapvetően három dolgot találunk: megfelelően válogatják ki a pedagógusokat, illetve az e pályára jelentkezőket megfelelő módszereket sajátíttatnak el velük (megfelelő gyakorlati képzéssel összekötve), hogy aztán az iskolában valódi, érdemi differenciálással oktassák a gyerekeket. [...] Azok az iskolák, ahová a roma gyerekek járnak, különösen rossz helyzetben vannak mind a pedagógusok minősége, mind az infrastruktúra fejlettsége szempontjából. Pedig ma már köztudomású, hogy az iskolai siker egyik legmeghatározóbb kritériuma a pedagógusok minősége.“
Nyílvánvaló, hogy a hagyományos képzettségű pedagógusok kevéssé alkalmasak a roma gyerekekkel való foglalkozásra, tanításra, hiszen a tanulók teljesen más háttérrel rendelkezö, más kultúrális és mentalitásbeli családokból jönnek mint a nem roma gyerekek. Az új feltételeknek megfelő más képzettségő pedagógusok szükségesek Több évtizedes lemaradásban van, gyermekcipőben jár a pedagógusképzés ezen a területen.
Bársony János szerint a romáknak és a szegényeknek – lévén gyenge érdekérvényesítők – kevés a befolyásuk az iskolákat fenntartó önkormányzatokra, alig jutnak szerephez az amúgy is alig funkcionáló iskolaszékekben. Iskolarendszerünkben fejletlen a minőségbiztosítás, az „oktatói szabadság felelőtlensége” és a közösségi ellenőrzés hiánya sok helyen lehetővé teszi a hatékony oktatás elszabotálását. Így jutnak el gyermekek nagy számban az általános iskola végbizonyítványáig funkcionális analfabétaként
A roma gyerekek iskolai problémái főként abból származnak, hogy az iskolák jelenleg nincsenek felkészülve az „átlagostól” ilyen módon különböző gyerekek oktatására. Lényegében ez a magyarázata annak, hogy míg alsó tagozaton a roma gyerekek többsége még viszonylag ambiciózusan tanul és magatartása is elfogadhatónak minősül, felső tagozatra egyre több lesz a tanulásban reménytelenül lemaradt, és nevelési szempontból „problematikusnak” számító, beilleszkedési zavarokkal küszködő gyerek.
A megfelelő oktatás szerves része a tanuló szülei és az iskola közötti rendszeres kapcsolat, de legtöbb esetben nem épül ki az iskola és a roma szülők között a kellő együttműködés a gyermekek közös, eredményes nevelése érdekében.
Az iskoláknak jutatott fejlesztési, integrációs támogatások optimális esetben is csak szükséges, de egyáltalán nem elégséges feltételei a deszegrációnak. A leszakadó rétegek társadalmi integrációjához semmiképpen sem elegendő a közoktatás törvényi szabályozásának megváltoztatása. A jog csak ideig-óráig képes feltartóztatni az egyre jobban elszabaduló kirekesztési törekvéseket.
Amíg a mélyszegények, és ezen belül a mélyszegény romák, helyzetében jelentős pozitív változás nem történik, a hétköznapi rasszizmus, az előítéletes gondolkodás és a társadalmi kirekesztés igénye tovább erősödik az országban, amelynek következményeként az oktatáspolitika deszegregációs törekvései is rendre kisiklanak, kudarcot vallanak. A kétségtelen jó szándék és politikai akarat ellenére nehezen elképzelhető mértékű legális szegregáció felé sodródik a magyar közoktatás. A lakóhelyi elkülönülés az iskolai szegregációt is erősíti. Egyes iskolákban a környéken zajló el- és beköltözések következtében nőni kezd a cigány tanulók aránya, amire a nem cigány családok gyakran úgy reagálnak, hogy igyekeznek más iskolába iratni a gyerekeiket. A statisztikák szerint az általános iskolás cigány gyerekek 26 százaléka csaknem teljesen romákból álló osztályba jár, és 10 százalékuk olyan helyre, ahol az összes gyerek cigány. Az iskolaköteles roma gyerekek 20 százalékát minősítik valamilyen fokban értelmi fogyatékosnak, hogy külön, speciális vagy felzárkóztató osztályokban oktassák őket.
Minöségi oktatás csak minöségi pedagógusokkal valósulhat meg. Akiket meg is kell fizetni!
A romák vallása általában katolikus, sokan vannak köztük reformátusok, görög katolikusok, de hódítanak körükben a kis egyházak is, a pünkösdisták, baptisták és a teljes evangéliumi Hít Gyülekezete is. A romák számára még a vallásgyakorlás sem evidens, mert a környezetük elutasító, a többségi társadalom sokszor még a templomba sem engedi be őket, kivételt csak a kisegyházak a pünkösdista, baptista és a teljes evangéliumi gyülekezetek jelentenek. A cigány társadalom tagjai nincsenek szerves kapcsolatban a nagyegyházi közösségekkel.
Itt felmerül az a gondolat, hogy a reformáció idején a veszélyeztettet katolikus egyház az ellenreformáció „termékeként” létrehozta a Jezsuita rendet, mely nagy érdemeket szerzett a katolikus egyháznak. Igaz, abban az időben maga a katolikus egyház volt veszélyben, miért nincs ma katolikus „cigány misszió”? A romák kirekesztettségére, diszkriminációjára egyáltalán a romák életkörülményeire vonatkozóan az egyházak, ebben a kérdésben igen nagy csendben vannak, mint mindig, amikor a történelem során a valóságos nemzeti nehézségeket kellett megoldani.
Székely János katolikus püspök egy interjúban elmondta, hogy „A katolikus egyház nagyon sokfajta kapcsolatot ápol a cigánysággal - a romák esetében is millió módon próbálunk tenni és szólni.“ Ritkán lehet ilyen lekezelő, értelmetlen megnyilatkozást olvasni manapság. Azért jó lett volna tudni, mit takar a „nagyon sokfajta kapcsolat“ és a „millió módon tenni és szólni próbálkozás.“ Ma már nem elég az a pár helyi öregedő plebános a cigánysággal való törödéshez. Ha a katolikus egyház komolyan gondolja azt, amit hírdet, akkor egy „cigány missziót“ kell szervezni, mondhatnám „rendet“ kell alapítani a cigányokkal való törődésre. Oda kell költözni a roma közüsségekhez a katolikus iskoláknak, óvodáknak, velük kell együtt élni a hétköznapokat is, fel kell vállalni a cigányságot, mint az utcagyerekekkel tette azt anno Don Bosco. Csak most több száz lelkiismeretes Don Boscora volna szükség.
A cigányokat foglalkoztatni kell, velük együtt a mélyszegénységben élőket is. A munkanélküliségből eredő tétlenség megöli a lelket is tunyává teszi a szellemet. Ködös dolog a munkahelyteremtéséről beszélni. Az ember, de különöskép a politikus nem Isten, nem tud teremteni semmit.
A munkahelyteremtés kifejezés csak üres szólam. A tőkerendszer ezt nem így gondolja.
Ennek ellenére a romákat és a szegénységben élőket még akkor is foglalkoztatni kell, ha arra a társadalom ráfizet.
Innen indulhatunk tovább.
| ||||
1./A roma munkanélküliek száma 350-400 000 före tehető.
2./Tausz Katalin: A jóléti állam Európában és Magyarországon
3./Kis János: A sodródás ellen; Népszabadság 2008. október 12.
4./Bíró András keserű igazsága 2008-08-06
5./Mozgó Világ; 2008. március
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Dr. Bárdos László
irodalomtörténész
| ||||
1
2
3
4
5
Nagy Oszkár: Vár utcai házak
Este a mezőségen. Estébe fúl a város.
Kupolák aranyát vörösre marta az alkony.
Autók rohanatát örök-irigyen nézi szekeréről
a még térdelő orosz paraszt-szekeres.
Katonák lovagolnak, lóhátról perecet vesznek az úton,
a nyári tábor tornászrudai ideintnek,
s a barakkok békésen-diadalmas vörösére
már-már fölengedő félsszel tekint a polgár.
Az úton, száradt sársínekbe botolva
avítt, de magassarkú cipőkben asszonyok, —
harisnya nem kell, nincs hideg, — mögöttük
gyér csordában teli-tőgyes tehenek.
Még egy rozstábla, s aztán már csak a gyárak,
aztán a város. Minek is megyek én oda vissza?
Minden ház idegen nekem ott. Hova tartozom én?
Jó volna az érő rozs alá feküdni gyökérnek.
(1913)
Apám
1Elvitte tavaszi kedvem
egy tavasznap hajnalán,
elvitte az ifjúságom
az én fiatal apám.
Fiatalabb most is, mint én,
kérdőbb, hívőbb, melegebb.
Azt mondják, hogy sírba tették.
Én nem hiszem. Nem lehet.
Nem hallottam a harangszót,
nem láttam a ravatalt.
Nem hiszem, mert nem akarom.
A hír kaján szava csalt.
Olyan messze estem tőle,
mint élőtől a halott,
és úgy érzem: ő az élő,
s a sírban én porladok.
2Nem. Nem halt meg. Hisz bennem énekel
az élete. Szerény és csöndes dal. Övé volt.
Nem harcos új rivalgás, de szívnek halk harangszó,
a szomorúság hangnemében hangzó.
Nagyságos értelemmel világon átzendülő
harsabb melódiák harsoghatnak kevélyen:
Ö bennem énekel. S most már mindig helyettem,
mióta kedvnek, hévnek, szónak szegénye lettem.
3A nagyvilágnak énekes vak koldusa,
ki magyarul dalol. Ki hallja meg?
S a magyar hályog ha oszlik szemén,
csodálkozik és — elhallgat szegény.
A rámszakadt riadt nagy némaságban
szemem lehunyom újra néha. Most is…
és halkan megzendül a régi bánat,
és hallom muzsikálni az apámat.
(1923)
Boldogtalan város,
mai Budapest,
hol annyi a káros
és oly sok a rest,
kis ország zsibongó
nagy feje, beh fájsz,
ürességben kongó
szókat kiabálsz.
Számok vak bolondja,
rossznak menhelye,
pénznek szemétdombja,
hol dús, ki henye.
Dolgosok barátja,
de magad szegény,
szemed meg se látja,
honnan int remény.
Pedig lásd, dereng itt
már a komor ég,
házaid közül is
fogy a nyomorék.
Csak hidegtől,
éhtől dühös népedet
ne derítené föl
egy kis napmeleg?
Építsd hát, te város
jövőd otthonát!
dolgozók világa
nem lesz mostohád.
Gyomláld a gazt, vágd ki
férges fáidat,
bármit sugdos bárki…
Építs új hidat,
új otthont, szilárdat
s termő kerteket,
építs a hazának
erős lelkeket!
(1946)
Túlsókat beszélnek nekünk a betűk,
s mi nagyon is sokat bízunk betűkre,
mintha csak értük élnénk, s életük
lenne létünk furcsa-foncsorú tükre.
Nem jól van ez így… Mert ki tudja, meddig
cserélgethetjük kis tudomásainkat!
Néha úgy érzem: egy nap hiába lesz itt
újabb betűhalom, — engem már meg nem ingat
hitemben, hogy kár-kár, igen nagy kár volt
betűknél embert s más élőt inkább
s százszor szebben, jobban nem szeretni;
szenvedni is kár s keresni a Másholt…
Élni kell és az életen nevetni,
s otthon — véletlenül? — kiönteni a tintát…
(1947)
Miért is számolok be napjaimról
néha-néha? mikor úgyis tudom jól:
e kopár kertben nincs már örökzöld.
Prózában bizony nem szívesen tenném.
Hanem a vers — az más klímájú termény:
a legtitkoltabb gondolat se restell
vetkezni versre.
S miért ne lehetnének
a mégoly rozoga aggnak is
— és én tudom, hogy vannak is —
élményei a jelenében,
végigsínyleni
s megírni valók?
vagy végigmerengni.
Írja emlékeit az,
ki szerepet viselt
a történelemben;
mert én — igazán mondom —
sohasem szerepeltem.
A be nem avatottak millióival együtt
viseltem el,
mit sorsunk ránkmért
— bár nem hitetlenül
s nem pettyhüdt
közönnyel.
Amit tehettem
megtettem hazámért.
De első személyben
mindig csak versem
beszélt helyettem.
(1964)
Rettenetes sokan születtek!
Tele van már minden temető, —
ugyan hová temetkezhetnek?
Még mindig maradtak elegen,
s a véneknek több mint fele: nő!
Öreg, mint a föld, de eleven.
Nem bánja, ha meghal. De mig él,
fodrászhoz jár, moziba se rest,
tengeren túl utazni se fél.
Másokat megadón temet ő.
Búcsúzna maga is örömest,
csakhát — tele minden temető…
(1964)
Húsz esztendővel ezelőtt,
s gyermekkorom óta legelőször,
hallgattam könnyes-boldogan
a Himnuszunkat.
Szülőhazámtól távol,
barátunkká lett nagy ország
rádiójából
köszöntött minket
ez a szent dal,
mikor Pest szabad lett.
… Mintha a világmindenség
bocsátotta volna meg vétkeinket —
úgy éreztem. Hiszen
„megbűnhődte már e nép
a multat..."
De itthon, sorsunkkal kezünkben
és szívünkben
megszakad bennem
a Költő gondolatsora.
Ami volt, elmúlt. Igen.
Bűnösei talán már nem is élnek.
Ámde a Jelen,
a Ma népe, most
kaphat-e bűnbocsánatot,
ha nem munkál a leendőn:
olyan jövendőn,
mely bűntelen?
(1965)
Bús alkonyat
Hulló zsarátnok. Félhomály —
vérzik immár a csöppnyi láng.
Piros pipacs kelyhére száll,
s rezeg a kékes lepkeszárny.
Surranó képek tarka sorján
fáradt pillantás vesztegel,
s a szürke pernyéből egy halvány
feledhetetlen arc felel.
Feltámad édes emlékekkel
hajdan-volt öröm — és sirám…
értelme megtagadja: nem kell
az, amit mégis úgy kiván.
De szíve fáj — hiszen beteg.
Csak tévelyeg a messzi múltban,
míg lelkében az a rengeteg
emlék elhervad porba hulltan.
Annyi mindent elfelejt az ember.
Visszanézni életére nem mer,
mert nem ismer önmagára benne.
Ami elmúlt — mintha mese lenne.
(1972)
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán, Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József ,
Gellért Oszkár, Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla
Ady Endre
Répakapálás
Az ötezerholdas Batáry-tanyán dolgoztak napi harminc krajcárért a leányok. Répát kapáltak, s daloltak, mert május volt, mikor is bizseregni szokott a fiatal vér. Egy tejfölösszájú ispánka lovagolt néha a leányokig. Cukrosodott nyálú szájjal bámulta a friss, kapáló leányokat. Szeretett volna dévajkodni velük, de félt, hogy kikacagják. Azután pedig az öreg Batáry Tamás is érkezhet minden percben. Mint az Orbán lelke, olyan volt az öreg. Két deres lovával egyre a domíniumot járta.
A leányok előtt Jusztina szorgoskodott. Ugyanő kezdte az új nótát, ha a régit már befejezték egy-két sóhajjal a leányok. Jusztina félig úrileány lett volna. Talán a Batáryakkal is rokonságban volt. Kurtanemes parasztleány, amilyen sok van a vidékünkön. Erős csípőjű, piros arcú, melles. Leghátul pedig a két cigányleány kapált: Petyka és Juliska. Ők nem daloltak. Velük nem álltak szóba a többi leányok. Holott ők is harminc krajcárt kaptak a kapálásért.
Délben a két deressel megérkezett az öreg Batáry. Ordítva az ispánkát, aki lován most is ott ténfergett a répatábla mellett. Szidta az ispánkát az öreg Batáry, hogy a leányok rosszul kapálnak. Ki- adta ilyenformán a mérgét, és nyomban kegyes kedve támadt. el- ballagott az ebédlő leányokhoz.
- Jusztina, Bakos Jusztina.
Jusztina felállott az ebédtől, s magát illegetve lépdelt a méltóságos úr elé.
- Hát mi újság van, Jusztina?
- A két cigányleánnyal van sok bajunk, méltóságos úr. A méltóságos úr újra kiáltott:
- Hé, cigányleányok. Hogyishívják. Igen. Petyka, Juliska. Jön a két cigányleány lomhán az öreg Batáry elé. Láthatóan el voltak csigázva. Nekik illett és kellett legszaporábban dolgozniok. Batáry Tamás kedvvel nézett a két cigányleányra. Mert Petyka és Juliska bársonyosak, finoman zömökek, szép szeműek voltak. De rögtön Jusztinához fordult a méltóságos úr:
- Hát mi a panasz ezek ellen?
Jusztina méltatlankodva, latoló fontossággal válaszolta:
- Ezek a cigányok a mi korsónkból akartak inni.
Batáry Tamás a két cigányleányra nézett, s álmélkodott:
-Ah, ah. Igaz ez, Petyka?
Petyka volt az idősebb és bátrabb, s mivel őhozzá szólott a méltóságos úr, hát ő válaszolt:
- Igaz. Mi itt mind leányok vagyunk. Mind harminc krajcárt kapunk naponként. A mi szánk is van olyan tiszta, mint az övék. És nekünk a falu csúfjára külön korsót hoznak. Azért sem kell. Mi az ő korsójukból akarunk inni.
Batáry Tamás vakarta a fejét. Magához intette az ispánkát.
- Ispán úr, hozzanak ide minden reggel négy-öt nagy korsó vizet. Hadd válogassanak a leányok.
Petyka szemtelen hirtelenséggel vágott közbe:
- Az nem ér semmit, méltóságos úr. Mi abból a korsóból akarunk inni, amiből a többiek isznak.
Jusztina gúnyosan hahotázott, s a méltóságos úr gondolkozott. Ilyen két szép leány. Ezeknek ő mindent parancsolhatna. És ezek mindig eljönnek napszámba harminc krajcárért. De a többiek többen vannak. Azokra még nagyobb szükség van. Itt nem jó lesz ítélkezni Bízzuk az ispánkára:
- Ispán úr, tegyen igazságot a leányok között. Jusztina, vigyázz, hogy mindenki szorgalmas legyen. Aki nem igyekszik, nem kap tengerikapálást.
Felült kocsijába, s elhajtatott Batáry Tamás. A leányok munkába fogtak. A két cigányleány a szélen kapált. A leányok még csak egy seregbe se akartak velük állni. Egyébként izzadtak, szenvedtek, de daloltak a leányok. Sietniök kellett, s egy kimért táblát ma estig bevégezniök.
Petyka és Juliska majd meghaltak a szomjúságtól. Reggel és délben ittak a csikó-kútnál. Akármilyen szomjasak voltak, nem akartak a külön korsóhoz nyúlni. Ők is a Batáry Tamás napszámosai. Ők is leányok és fiatalok.
A többi leányok pedig korsójukat elrejtették egy közeli füzesben. És daloltak. És kacagták a cigányleányok keserűségét. Mind koldusok voltak. Kenyeret és kicsi avasszalonnát ettek. Ha majd a hét végén kikapják a pénzüket, háromszor annyi se volna elég csak az adósságra. Még jó, ha egyik-másiknak az apja meg nem issza a kis pénzt vasárnap a kocsmában. De gőzösek voltak, és ez jólesett nekik. Vasárnaponként alázatosan kullogtak be a napszámukért a Batáry-kastélyba. De akkor is különválva mentek. Sohasem a cigányleányokkal együtt.
Ez esetben úgy volt, hogy a leányok be se mennek a faluba, mert már reggel ötkor úgyis munkába kell állni. És a falu messze van. És olyan szép, nyárias az éjszaka.
Petyka és Juliska persze külön csináltak maguknak éji szállást. Messze a többi leányoktól. Ők nem nótáztak, de aludni nem tudtak. Már késő volt, s csöndes minden. Éjfél lehetett, s megszólalt Petyka:
- Gyere, Juliska.
Lábujjhegyen megindultak a füzes felé. Csöndben, óvatosan, sokáig keresgéltek. Végre megtalálták a korsót. Be volt pólyázva zöld sással. Petyka óvatosan lehántotta a sást. Fölkapta a korsót, s ivott. Mintha nem petyhüdt víz volna, hanem az élet, a boldogság, az álmok teljesülése: úgy itta:
- Igyál Juliska.
És Juliska is ivott. Áhítatosan, sokat. Azután ismét bepólyálták a korsót; holott víz alig volt már benne. Reggel pedig mentek a korsóhoz a többi leányok. Vihogva mondták egymásnak:
- Nem nyúlt hozzá senki. Ebből nem iszik ám cigány.
És boldog arccal vették föl a kapát, hogy harminc krajcárért dolgozzanak a méltóságos Batáryak üdvére. És a cigányleányok is boldogok voltak már e napon. És így folyik ám a répakapálás szép Magyarországon.
| ||||
KÉT LÁNY TÉRDTŐL BOKÁIG
Négy gyönyörű láb
libbent autóba.
Két lány. Legalább
tudnám, ki volt!
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utána menni
négy villanásnak,
gyalázatos szép
csalogatásnak,
valami könnyű,
gazdag örömnek,
annak, ami ott
libbent autóba
és tudja isten,
hol jár azóta!
Négy gyönyörű láb
libbent autóba.
Többet nem láttam.
Két nő. Ki volt?
Rohan az utca
föl és alá;
jöttek és szöktek;
honnan? hová?
Nyugodtak, szépek,
piszok az élet,
hej, de örűlne
dühöm nekik!
Két nő: melyik szebb?
Kéne: melyik?
Négy lábat láttam,
azt se sokáig.
két gyönyörű lányt
térdtől bokáig.
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utánuk menni,
örűlni nékik
térdtől bokáig,
s tovább, sokáig,
örülni ujra
valami jónak,
ami gyerekké
ringat-altat:
keresni benük
a nyugalmat,
katona lelkem
tűnt vendégét,
érdes életem
ellentétét
Mondd, iagzán bűn,
hogy e két lányban
valami újat
ugy megkívántam,
valami könnyűt
és idegent?
Ha bűn, legyen bűn:
bűn akkor a jaj
s gazember mind a
szegény s fiatal.
Négy gyönyörű láb
libbent autóba,
és tudja isten
hol jár azóta;
valmi itt volt
és elhagyott,—
be fáj, hogy egyszer
meghalok.
1928
EGY ASSZONY BESZÉL
I.
NEKI AZ ÉLET A SZERELEM
Mennyit kinlódik, hazudik
szegény!
Megbújnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ô meg én.
Mennyit hazudik, s hogy fáj neki, hogy
hazudnia kell!
Más nôk, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit -
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene
hisz ôt akarom, magát;
ô se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ô mindig örök
egyforma árvasag.
Valamit keres, én ôt kersem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
elöttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, míg én
tisztán is vétkezem ellene,
mert énmittam bűn csak a bűn,
és vagyok a tilalom,
aki kiváncsi életét
sohse hagyom
röpülni, ahogy neki jó,
oly szabadon.
s mosolyát éppúgy élvezem,
mint az enyémet ô
- mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ô:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ô
II
NEKEM AZ ÉLET A SZERELEM
Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
ôneki nem.
Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja - de nem, hisz az ôr
szintén rab egy kicsit.
Lelkébôl nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.
Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csak pillanata lehetek,
különben ártanék.
Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Így:
csak része vagyok.
Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
ôneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?
Hajnali rigók
Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mind a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.
Csirkék
Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
— Borzasztó! — s mutatta, a kés
hogy szaladt... — Így szaladt, — mutatta,
torkom ujjával szelve át, —
így ni!... mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! —
— Borzasztó! — sírt a gyerek újra. —
Szegény kis csirke! — zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
— Érdekes is volt, — mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna... Vagy tán
van is?... Van!... Vannak szörnyeteg
óriások!... S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
— Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem — mondta — valami itt bent
a torkom szorította meg! —
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz...
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
— Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!
Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
A VÁNDOR ELINDÚL
Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.
POLITIKA
"Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!"
- Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
HAZÁM
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
| ||||
NYITOTT SZEMMEL
Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,
hogy mást vártam, az volt a nagy baj,
az, hogy csalódni lehetett
s megútálni az életet.
Mindegy, miatta vagy miattam,
nyakig az undorba ragadtam
s tisztálkodtam s elment vele
ifjúságom nagyobb fele.
Volt néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
- mit kerteljek? - a többit
megette a fene.
Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán megúntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete.
Van néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
barátaim, a többit
eheti a fene.
Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?
Hiszem a bestia szerencsét,
hiszem, hogy egyszer meghalok
és hiszem, hogy elrothadok;
ilyesmiket hiszek, de nékem
talán már erre sincs szükségem:
nyitott szemmel nézek bele
a rettenetes semmibe.
Lesz egy-két perc, a többit,
a többit, a többit, -
- úgye, fiúk? - a többit
egye meg a fene!
ÉBREDÉS
Hogy szúnyogok után az első légy csipett,
fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény
a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény
szivem hogy vert: talán az éji rémeket
rettegte reggel is, a lelkiismeret
lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén
töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény;
majd, hogy földi sor a részleges becsület.
Részleges becsület? Nevettem magamon,
négytől hatig csupa önvád. Szakállamon,
éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem,
jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh,
s frissen és boldogan harsant az ég felé
a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem.
1900-1957
| ||||
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Tartalom
Baka István:
Üzenet Új-Huligániából
Nagy Oszkár: Utcasarok
| ||||
Megjelent
KAMARÁS KLÁRA
ANICA
című kisregénye
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
